1. Jamie xx - Girl

     
     

  2. Én teljesen hülye vagyok a kortárs jazzhez, de NPR azt mondta, hogy ezt érdemes meghallgatni, és tényleg. Tök jó esti lemez.

     
  3. Manuel Göttsching - E2-E4

    A kb. 45 perces napi gyógytornámhoz eddig ez a legjobb aláfestőzene, persze emlékezhettem volna rá magamtól is, de nem tettem, úgyhogy kösz Tesla.wav.

     
     
  4. Yao Su Rong - Don’t Be Afraid Shan Shan 

    zavarbaejtően jó dal

     
     
  5. The White Stripes - The Air Near My Fingers 

    Csak nekem tűnik úgy, hogy a megszűnésük óta a White Stripes-ról jóformán szó se esik sehol? Ami persze nem lenne meglepő, tekintve, hogy nem volt a zenéjükben semmi olyan, ami manapság igazán menő lenne (nem volt túlgondolva, és táncolni se nagyon lehetett rá - bár voltak kivételek), de ahhoz képest, hogy mennyire eszeveszettül jók voltak tényleg, mintha nem is léteztek volna (most a külön életre kelt Seven Nation Army-t hagyjuk).

    Mindez csak azért jutott eszembe, mert ma a Musicland-ben láttam az Elephant-ot bakeliten, amit persze nem vettem meg, de egyszer biztos meg fogok, hogy aztán ma este, sok-sok (talán 6-7 vagy akár több) év után újra meg is hallgassam azt elejétől a végéig. Írtam már párszor itt tinikorom fontos lemezeiről (Strokes és hasonlók), de a White Stripes-ról és az Elephant-ról még nem, pedig talán ez a legjobb lemez az összes közül, amit anno nagyon szerettem. Mégis, valamiért kevésbé tekintek rá meghatározó albumként, és talán épp azért, amiért nem is találkozni a nevükkel úton-útfélen. Ez pedig valami olyasmi lehet, hogy őket aztán tényleg nem lehetett kapcsolni semmihez és senkihez, persze betagolták őket (valamennyire jogosan) a garázsrock revival-be, de annyira egyediek voltak, hogy ez az utolsó, ami az ember eszébe jut róluk. Nekem se rémlik, hogy bármerre is elindított volna a lemez, úgy ahogy tette azt az Is This It pl. Egyszerűen imádtam ezt a nyers, egyszerű, de közben baromi sokszínű rockzenét, de annyira, hogy még ma, ennyi év után is emlékszem, nem csak a dalokra úgy általában, hanem arra is, hogy a Black Math darálása után milyen felemelő a There’s No Home For You Here “kórusa”, vagy, hogy mennyire hátborzongató ahogy Jack White huhúzása berúgja a Girl You Have No Faith in Medicine-t az elején, vagy hogy az In the Cold, Cold Night-ba másfél perc körül csúszik be az orgona, finoman jelezve, hogy tart még ez a dal valahova. Szóval kívülről tudom az egész lemezt, imádom minden egyes hangját, mégse hallgattam meg azóta (talán utoljára akkor, mikor kijött az Icky Thump). Van az úgy, hogy nem a legjobb lemez a legfontosabb valamiért, de az Elephant még most is simán hibátlan. 

    (Az már a történet nagyon szomorú epilógusa, hogy Jack White így megöregedett. Persze még mindig jó, amit csinál, de ha egymás mellé teszem a sátáni vigyorú, piros-fehér-fekete szettben a világ előtt utcahosszal parádézó zsenit és a mostani komoly, elismert rockzenészt akkor egy kicsit elszomorodom.)

     
     
  6. dlfnvbrtr:

    Cléa Vincent - Retiens mon désir (2014)

     
     

  7. dendre:

    A Micsoda Szerető Dániel tényleg jó zenekarnév lenne. Ez meg tényleg csúcsklassz debütlemez! A nyitószám pl. világsláger a műfajában. Most sűrűn jönnek a szuper bemutatkozások.

    (Source: enk1du)

     

  8. most, hogy ez megy repeaten elkezdtem nagyon várni a nyarat

    (Source: Spotify)

     

  9. Listen/purchase: Oh my love by Daniel Micsoda

    Zanzinger a magyar Tallest Man On Earth. Figyeljetek rá, tök jó volt a Kuplungban is egy hete.

     
  10. inkeibence:

    Future Islands: Seasons (2014)

    Én tényleg tökre örülök, hogy még 2014-ben is be lehet futni egy jól sikerült tévéshow-fellépéssel, mint régen, amikor még ugye minden jobb volt. Mostanra pedig már a lemezt is egész megszerettem.

    Elképesztő, mennyivel jobb ez így élőben, mint lemezen, pedig úgy sem rossz.