"There is rhythm in everything"

na de itt a lényeg, a Vinyl rendezője Alan Zweig, aki a képeken látható, szokatlan tükörbe beszélős technikával vette fel és vágta be magát egy csomószor a filmbe, sőt igazából ez az egész az ő saját életéről, kvázi depressziójáról, problémáiról szól. nagyon mélyre menő önterápia, ami csak eszközként használja ezt az egész lemezgyűjtögetős keretet, ahhoz, hogy rájöjjön, hogy jutott el oda, hogy (ránézésre) negyvenes évei közepén, egyedül él egy New York-i lakásban, tele lemezekkel, amik mögül egyszer csak elkezdenek előbújni az egerek (a jazz szekcióból egész pontosan), és ő pedig a kamerába beszél, ahelyett, hogy a kamasz lánya biciklijét szerelné éppen, és vajon mennyiben van ehhez köze a gyűjtői életmódnak. Nyomot hagy az emberben, főleg, ha nem egyszer előfordult már vele, hogy a döglést választotta, ahelyett, hogy csináljon valami értelmeset. Súlyos, vicces, a maga módján nagyon szép és, ami a lényeg kibaszottul emberi és igaz film.

Innen letöltheted

kezdem megunni, úgyhogy ömlesztve néhány fura szerzet (de még van egy csomó a filmben): a film egyik legtöbbet mutatott alakja, egy nagyon kedves, de magányos fickó, aki nem fér el a lemezeitől; a potenciális tömeggyilkos, akinek a lemeztisztító gép megvásárlása után három évbe tellett, mire mindegyik bakán végigment; Harvey Pekar (igen, az a Harvey Pekar); a pasi, aki miután részegen ecsetelte egy haverjának, miért klasszikus az Iron Man a Sabbath-tól visszavásárolta a Grand Funk és Sabbath gyűjteményét, amit korábban eladott; egy fickó, aki főleg Donovan-t és Marc Bolan-t gyűjt; egy gyűjtő kismama

a szimpi soul-őrült srác STAX-pólóban, aki ‘Whoaa look at that holy shit!’-felkiáltással örül az ajándék bakáknak

egy volt gyűjtő, aki, miután eladta az összes lemezét és felhagyott a digginggel boldogan él tovább, a spórolt pénzéből pl vett egy lovat

egy másik megszállott, aki csak Jack Teagarden-nel kapcsolatos dolgokat gyűjt, amellett, hogy megvan neki minden kiadott lemeze, birtokosa egy rakás gyerekkori, családi fotónak, archív filmanyagoknak és, ami a legdurvább, több évnyi kutatás után, Teagarden 1924 és 64 között, a helyi lapokban megjelent koncertajánlóinak is, amelyeket kifénymásolva és havi lebontásban dossziékba fűzve őriz

a srác, aki kidobott a szemétbe(!) kétezer lemezt, mert sem az új lakásában, sem a tesójánál, sem máshol nem fértek el, eladni meg nem akarta, de nem bánta meg, bár nincs olyan nap, hogy mindez ne jutna eszébe

személyes kedvencem, a félőrült csávó (aki mellesleg John Cleese és Dave Sheridan keveréke), akinek állítása szerint egy millió lemeze van, nagy részének fejből tudja a tracklist-jét és gyűjtésének csupán egyetlen célja van: megszerezni minden valaha kiadott bakelitlemezt. 

a pali, aki majd’ hatvan éve gyűjtött country lemezeket, de a válás után a nagy része az asszonynál maradt, a pasiból pedig zsémbes, nihilista vénember lett (bár ki tudja, lehet előtte is az volt)

az Elvis rajongó pali (plusz egyik képen a feleség), akinek minden Elvis szám legalább 10szer megvan különféle kiadványokon. az első képen a háta mögött minden baka (és cd és box set) csak és kizárólag A Királytól (bakelitből úgy 600)